Căutare

Megépült tehát Nagybányán a romák lakta szociális tömbházlakásokat elkerítõ fal. A polgármester büszkén nyilatkozta róla a sajtónak, hogy rövidesen lefestik és turisztikai látványossággá alakítják. Igazi mûködõ gettót ma már nagyon keveset találni a világon, nemhogy Európában, ezért a városatya ötlete nem kizárt, hogy felkelti a Regionális Fejlesztés és Idegenforgalmi Minisztérium érdeklõdését, amelyik nyugati turistáknak és norvég merénylõknek megszervezi az Auschwitz – Gyöngyöspata – Nagybánya körutazást, természetesen közpénzen és a CFR másodosztályú vagonjaiban, amelyeknek komfortja nem sokban különbözik a haláltáborokba induló vonatokétól, így a nagyérdemûnek korhû élményekben lenne része. Azoknak a látogatóknak, akiknek az adrenalinszintjük megtartása még ennél is magasabb szabványú szolgáltatásokat igényel, felár ellenében Jobbikos vonatkísérõket is biztosítanának. Ökörködhetnék még tovább is, de azt hiszem, ezt sem a téma, sem pedig az eset emberjogi vonatkozásai nem indokolják. A nagybányai történet ugyanis nem az elsõ kísérlet a roma közösség gettósítására. Néhány évvel ezelõtt Gheorghe ªtefan Piatra Neamþi-i, majd Radu Mazãre konstancai polgármesterek is hasonló „megoldáson” törték a fejüket. Miközben a magyar uniós elnökség egyik legnagyobb fegyverténye az Európai Roma Stratégia elfogadása volt, Romániában és Magyarországon is tapasztalható, hogy a gyakorlat homlokegyenest az ellenkezõje a nagy európai többséggel elfogadott dokumentumnak, amely – egyebek mellett – a megkülönböztetés tiltását és a „lakhatás, beleértve az egészséges környezetet és a megfelelõ infrastruktúra” jogát is statuálja.

Az elmúlt évekre a roma integráció problémájának a szõnyeg alá söprése volt a jellemzõ. Ha a romák megnevezésérõl (pontosabban a hivatalos lecigányozásáról) idõnként fellángolt a parlamenti vita vagy egy csûr Csíkszentkirályon, akkor a média pörgette néhány napig a kérdést, aztán az visszasüllyedt a közélet bûnös közönyébe. A mindenkori kormányok – miután belátták, hogy a kérdés pénzt, mégpedig sok pénzt igényel – megelégedtek látszatintézkedésekkel. Európai alapokból megtömték néhány általuk preferált roma civil szervezet zsebét, amelyek rendeztek néhány konferenciát, szimpoziont és állófogadást – és minden maradt a régiben. A helyzetért a kormányok mellett a roma közösség elitje is felelõs. Nagy részük igen hamar idomult a hatalmi érdekekhez. Képtelenségük arra, hogy egyetlen vagy bár néhány erõs szervezetbe tömörülve hatékonyabban képviseljék közösségük érdekeit, odavezetett, hogy manipulálhatóvá váltak és beleolvadtak a pártpolitikai csatározásokba. A gazdasági válság csak tetézte a gondokat. A szociális gondoskodás csökkenése egyenlõtlenül érintette a társadalmat, mert a segélyek kedvezményezettjei nagyobb arányban tartoztak a roma közösséghez (ami épp esélyegyenlõtlenségük következménye, éppen ezért nem legitimálhatja a kirekesztésükre tett kísérleteket). Az elszegényedés viszont nemcsak a roma közösséget érintette. A nem roma szegények egyre inkább zokon vették, hogy a csökkenõ szociális alapokon osztozni kényszerülnek a romákkal. Ez a helyzet pedig tágítja a kisebbségellenességre, szélsõségességre „szakosodott” politikai erõk mozgásterét. A feszültségterhes társadalmi helyzetet csak rontja a közelgõ választási kampány. A jövõ évi helyhatósági és (ha lesznek) parlamenti választások kimenetelét az döntheti el, hogy melyik politikai erõ tudja saját táborába csatlakoztatni a szélsõségesek – növekvõ – választói bázisát. Amint látni, sem a Szociál Liberális Szövetség – amelynek a színeiben Cãtãlin Cherecheº két és fél hónappal ezelõtt polgármesteri tisztséget nyert –, sem pedig az RMDSZ-t etnikai zsarolással vádoló Traian Bãsescu nem finnyás.

A kisebbségellenesség viszont olyan fegyver, amelyet egy nemzeti kisebbség nem alkalmazhat anélkül, hogy újabb téglákat ne építene be a szegregáció falába. Jó lenne, ha ezt a körülményt figyelembe vennék az alsórákosi elöljárók éppúgy mint a néha meggondolatlanul nyilatkozgató székelyföldi magyar politikusok is.